“Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyja egy szobában valamelyik örök szilánkját.

Ezt a könyvet kézbe venni olyan volt, mintha alászálltam volna a realitás egy másféle, eddig ismeretlen szintjére. Egy örökkévaló körforgás menthetetlen résztvevőjévé váltam, pontosan úgy, mintha kiolvasására száz év magány szegült volna társamul. Tragikus és őrült utazás volt, melynek egészét valamiféle felemelő, érzelmekkel túlfűtött, varázslatos esszencia itatta át.

Amit e klasszikus műről tudni érdemes, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, viszont akinek igen, annak nagyon sokat fog jelenteni. A mágikus realizmus zsáner megalapozójaként tartják számon, hiszen Gabriel García Márquez nem szűkölködött különös, és megmagyarázhatatlan elemek belecsempészésén művébe, de közben mégis sikerült a realitás talaján maradnia.

A Száz év magány egy kis félreeső falu megalapítását, felemelkedését, majd bukását követi nyomon, mely mélyen összeforr a Buendía család generációkon átívelő történetével. E család tagjai kárhoztatva vannak a magány és a szerelem örökös, ördögi körforgásában.

Számomra ez a mű azt jelentette, hogy nem kell és nem is lehet mindent megmagyarázni az életben. Az életünk tragikusan egyszerű. Mindenben az értelmet és a célt keressük, mintha lenne valami oka, hogy a földre jöttünk – holott nincs. Ez ennyire egyszerű, viszont annál nehezebb elfogadni. A dolgok nem okkal történnek, csak véletlenszerűen.

“Ennyi maradt a múltból, amely nem bírt tökéletesen elenyészni, mert egyre csak enyészett, végtelenül, önmagát emésztve, és úgy múlt el minden egyes pillanatban, hogy az elmúlása sohasem lett múlandó.”

Száz év magány

Gabriel García Márquez

Magvető Goodreads Storygraph