Olvasd el ezeket is
“Azzal, hogy megtanulsz valakit igazán szeretni, a világot tanulod meg szeretni. Valamint önmagadat, ami talán még nehezebb.”
Egészen a Kirké óta teljesen oda vagyok a görög mitológiai feldolgozásokért, ezért folyamatosan nyomon követem a megjelenéseket – a Pszükhé és Erósz talán az egyik általam legrégebb óta várt könyv, melyet most már magyarul is olvashatunk ebben a szépséges kiadásban.
A méltán híres szerelmi történetet a címszereplők szemszögéből ismerhetjük meg életük hajlanától kezdve, mely külön utakról indul, ám sorsszerűen összefonódik. Erósz a szerelem istene, aki kiábrándult az örök élet eseménytelenségéből, Pszükhé pedig egy halandó hercegnő, aki egy jóslat szerint hőssé hivatott válni. Találkozásuk által gyökeresen megváltozik addigi életük, és rá kell jönniük, hogy a sors nem mindig az, aminek látszik. Ahhoz, hogy örökké egymáséi legyenek, számos akadállyal kell szembenézniük, legfőképpen önmagukkal.
A mű java részt követi a mitológiai alapokat, egy jelentős változtatás Pszükhé származását illetően eszközölt az írónő, mely szerint történetét összekötötték a trójai háború kitörésével, így testvéréül megkapta Helénét és Penelopét. Én csupán abból a szempontból nehezményezem ezt a változtatást, hogy emiatt túl nagy részt tulajdonítottak a háborúnak, melyet már amúgy is megismertünk számos egyéb mitológiai feldolgozásból, itt egy kicsit így indokolatlannak találtam.
A Pszükhé és Erósz összességében egy aranyos szerelmi történet, melyből szerintem hiányzott az a bizonyos szikra, amely ahhoz kell, hogy igazán kötődjek a karakterekhez és kapcsolatukhoz, viszont kellemes időtöltést nyújtott, és a hibáit figyelmen kívül hagyva élveztem az olvasását.
Neked mi a véleményed?
Beszélgessünk! Fontosnak tartom a párbeszédet. Ha neked is van véleményed a leírtakkal kapcsolatban, akkor azt Te is megoszthatod egy hozzászólás formájában.